Az egész úgy kezdődött, hogy éppen betöltöttem a 37. hetet. Teljesen ki voltam simulva, hogy még van legalább 2 hetem. Hát……nem volt.
Aptyuk elment dolgozni este 6-ra. Én tv-t néztem és szennylapot olvastam (ld.Story magazin). Aztán fél 12 körül elszenderedtem.
Éjjel 1-kor arra ébredtem, hogy itt valami nem stimmel. Vagy nagyon kellett már pisilnem és pár csepp kifolyt, vagy ez valami más. Az előbbi verzió tűnt reálisnak, mert ugye még van legalább 2 hetem. Kimentem pisilni. Tényleg kellett azt is. De azért megijedtem. Visszafekvés. Kb. 20 perc múlva mintha megint valami lenne, de nem éreztem semmit. Felkelés és közben az érzet, hogy valami szivárog!!! Na, ezen a ponton estem pánikba!!!! Jááááj, ez burokrepedés volt!!!!!! 2 perc alatt annyira kész voltam, hogy kihánytam a vacsimat. Most mit csináljak? Vízszintbe tettem magam és reszkettem, mint a nyárfalevél. Picit szundiztam is, majd fél 3-kor menstruációs fájdalomszerűt éreztem. Na, gondoltam kezdődik. Ez tényleg nem tréfa. Néztem az órát. Kb. 15 percenként fájdogál. Most mit csináljak? Zuhany? A nénikéjét, aki ilyenkor…..na, egy borotválkozás azért kéne,mert a kórházban úgyis….Mire végeztem 10 percesek voltak a fájások, de nem túl erősek és kb fél percig tartottak. Csomagom összekészítve. Várok. Aptyukat nem rendelem haza, mert csak pánikba esne. Ráérek. 4.40-től 5 perces fájások jöttek és már eléggé éreztem, na, de ez még semmi. 5-kor felhívtam aptyukat, hogy haza kéne jönni, mert action van. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy kiborul és eldob mindent. Negyed óra aggodalom, hogy egészben haza érjen. Haza ért. Kocsiba bepakolás. Irány a kórház. Aki a kátyúkat nem javíttatta ki, azt ki tudtam volna belezni fájás közben! Ha nem mozdultam még simán elviselhető fájdalom volt, ha moccantam közben, akkor azért nem voltam beszédes kedvemben.
Beértünk a kórházhoz. Beengedtek a belső udvarra, a biztonsági őrök nagyon aranyosak voltak, még parkolót is kerítettek, liftet hívtak.
Irány a szülészet. Csengetés. Szülésznő ki. Mondtam, hogy 5 percesek és szivárog a magzatvíz. Oké. Előkészítőbe be. Ügyeletes orvos jön, vizsgál. Irgalmatlan fájdalom, ahogy a méhszájamhoz ér. Gondoltam, most jön a java. Ítélet: bő 1 ujjnyira nyitva, kéretik előkészíteni. Szülésznőtanuló jön, beöntést ad, nagyon kedves. Bemértem légvonalban 3 m a wc. Menni fog. Beöntés még csak nem is kellemetlen. Igyekeztem bent tartani. Nagy hősiesen ment is vagy fél percig. Utána megkönnyebbülés, picit több a hely odabent. Zuhanyozás. De csak deréktól lefelé. Akkor jól esett. Átöltözés. Eldobós pólót vittem, nem hálóinget. Aptyukat a folyósón találom beöltözés, a 2 sz. szülőszoba elfoglalása.
Ágyra fel, nagy gumilabda a hátam mögé. Jól esik ülni. Fájások 5 percenként. Rám rakták a szívhangfigyelőt. Szép, ritmusos. Nem is értem hogy van valakinek sétálhatnékja ilyenkor, meg csoki ehetnékje, meg ilyenek. Doki fél 8-kor jön, vizsgálat. Most sem szerettem meg. 2 ujjnyira tágultam. Hurrá, ez elég hosszú menet lesz, de mintha most lett volna 1 óra. Nagyon gyorsan elszállt. 8-kor orvosváltás. Nem bánom. Szülésznőt kérdem, hogy ki lesz? Egy fiatal doktornő. Na, végre valami jó hír. Jön is. Vizsgál. Fele annyira sem fáj. Ítélet: ez bizony fájásgyengeség, mert az 1 percig tartó helyett fél percig tart csak egy. Oxitocin infúzió, ha nem akarunk még a jövő héten is itt lenni. Nem akarunk. A fájdalom simán elviselhető, ha nem is kapok röhögőgörcsöt tőle. Infúzió indul. Fájásról fájásra erősebb és hosszabban tartó fájdalom. Érzem, hogy haladunk. Szülésznő mondja, hogy ideje a fájdalomcsillapításról dönteni. De hozzáteszi, hogy a gerincemmel az EDA-t felejtsem el,mert nincs az az aneszteziológus, aki belém böki. Na, ettől nagyon megnyugodtam ám! Akkor mi van? Kéjgáz vagy szuri. Oké, kezdjük a gázzal. Semmit nem éreztem a hatásából, de nehezemre esett fájás közben az arcomhoz emelni a maszkot. Szorítani nem volt rossz. Az agyamban az járt, hogy csak végszükség esetén szívom, mert tudom, hogy a sok belőle hányáshoz vezet. Maradunk a szurinál. Mint később kiderült a fájdalmon nem sokat segít, de a szünetekben tudok tőle pihenni és lazítani. Doktornő jön. Vizsgál. A fájásokhoz képest semmi. Ítélet: bő 3 ujjnyi. Jaj, de jó, haladunk. Ezzel a tempóval bírni fogom. Emberem közben mellém állt és fájáskor szorítom a kezét, ő meg számol hangosan. A fájások 40-70 másodpercig tartanak és előbb 3, majd 2 percenként jönnek. A szünetekben felszólít, hogy melyik testrészemet lazítsam. A bal karommal kezdi mindig. Abba van kötve az infúzió és amég szorítom, addig nem folyik, sőt inkább a vér megy bele. Időérzékem megszűnt. Majdnem 3 óra telik el így, de nem tudtam volna megmondani, hogy ennyi vagy 20 perc? Doktornő jön. Vizsgál. Majdnem eltűnt a méhszáj. Gondoltam, akkor még egy ilyen blokk a tolófájásig. A fájdalom az első 20 másodpercben egészen elképesztő, de csak vártam, hogy mikor lesz rosszabb és jön az átmeneti szakasz, a nem bírom tovább érzéssel. De nem jön. Illetve utólag tudom, hogy ez volt az, mert egyszer csak többen jönnek be, hogy na akkor szülünk. Hát erre még nem készültem fel. Igaz, hogy a fájások már nem csak fájnak, hanem tolóinger is van (hülyeség, hogy kakilni kell, egész más érzet, bár kétségtelen, hogy érzem, ahogy nyomja a végbelemet). Na, akkor lábak felhúz, kívülről megfog és tol. Sajnos mindjárt nem éreztem rá, hogy hogyan is hatékony. Próbálkozom. Doktornő mondja, hogy majd segít. Alkarja a rekeszizmom felett. Nagyon hálás vagyok neki érte. Csak akkor nyomja, amikor én is.
Egyszer csak rám szólnak, hogy fájás közben nyomjak csak! Mondom, hogy de mindig érzem. Kiderül, hogy az a gyerek feje a szülőcsatornában, az feszít. Figyelni kezdek a fájásra, ami már itt nem is tűnik fájdalomnak. Egyáltalán. És nyomom. Érzem, hogy ráéreztem a technikára és haladunk. Valami újult erővel tölt fel. Várom, hogy mondják, hogy kint a feje. Nem mondják. Mint utólag megtudtam egy órát töltöttem a kitolással. De egyszer csak érzem, hogy kicsusszan! Hihetetlen megkönnyebbülés. A fájdalom megszűnik. Az agyam egy pillanat alatt kitisztul az endorfintól. Megcsináltam!!!!
A sztorik többnyire eddig tartanak. Helytelenül.
Gyerekemet egyszerre többen körbeugrálják. Nyöszörög, tán kicsit méltatlankodik is. Aztán szólnak, hogy húzzam fel a pólómat, mert rám teszik. Olyan jó meleg a kis teste. És meg se nyikkan. Tiszta magzatmáz és gyönyörű, de meghatódni nincs erőm. Egyszerűen örülök, hogy mindene megvan és kint. Gondolom a köldökzsinórvért ekkor vették le. Aztán fogják Hildust és elviszik. Aptyuk megy vele.
Belém még folyik az oxitocin. Szólnak, hogy most jön a lepény. Mondom, oké. Elvégre mi jöhet még. Szólnak, hogy ne nyomjam, pedig gondoltam úgy kell. Megnyomják a hasamat és érzem, ahogy kihömpölyög belőlem valami meleg és puha. Érdekes érzés, de teljesen fájdalommentes. A neonlámpa burkolatában látom a tükörképét. (Ezt mondjuk nézhettem volna a gyereknél is, ha magamnál lettem volna!) Minden elképzelésemnél nagyobb. Nézegetik, egyben van. Oké, mehet el. Már csak össze kéne stoppolniuk. Gondoltam mi az nekem ezek után. Mekkorát tévedtem!
Közben egy pólyába bugyolálva aptyuk hozza Hildust. Magzatmáz nélkül is gyönyörű. Meghatódni még mindig nem tudok.
Kapok érzéstelenítő szurit. Elvileg hatnia kéne. Gyakorlatilag nem hat. Még jó, hogy a belső varratoknál nincs érzőideg. Az órát nem merem nézni. A gyereket sem, a látványához ne fájdalmat csatoljak. Egyszerűen várom a soron következő szúrást. Behallatszik, ahogy valaki kiabál. Meg akar halni a fájdalomtól. De hallatszik, hogy hiszti. Egy idő után idegesítő. Beszélgetni már tudok, talán zsibbadnak az idegpályák vagy nem tudom. Mondom aptyuknak, hogy a következőt én szülöm, de őt varrják össze. Ez százszor rosszabb,mint az elmúlt órák. De egyszer csak vége. Most nézem az órát. Egy és negyed órát varrtak. Mindegy. Élek!
Mondják, hogy még 2 órát itt kell lennem őrzésen, és nézik, hogy mennyire vérzek. Ha csak ennyi a dolgom, akkor mehet. Eltelik az idő. Telefonálás a nagyszülőknek, sejtbankot intézni, ilyenek. Nem vérzek túlságosan, meg aztán valami infúzió még folyik belém.
Amikor letelt a 2 óra szülésznő jön, hogy pisilni kéne, addig nem adnak le a gyerekágyra. Mondom, hogy tök üres a hólyagom. Nem hiszi. Alkudozunk. Katéter a vége. Ez már tényleg bakfitty. És tényleg üres a hólyagom. Végre mehetünk le osztályra.
A szoptatási tortúra ekkor vette kezdetét, de az már egy másik mese.
Ha Te is szeretnél megjelenni az oldalon, küldd el szüléstörténetedet és egy pár napos képet a babádról az info kukac pocaklako pont hu címre!
